Adnan Oktar 2013. Október 20

Meglehet, hogy az ember nem vallásos, de nem is könyörtelen zsarnok, nem kegyetlenkedik. Számára a Pokol másmilyen lesz. Lapos, eseménytelen életet él majd benne, ami a paradicsomi élettel összehasonlítva szenvedés, hiszen monoton és értelmetlen. Ez a Pokol egyik foka. Akik ott vannak, unatkoznak, tétlenek. Levertek, mert hiányzik az életükből a szeretet, a társaság. Rosszkedvűek, amikor az Édenkert szépségével hasonlítják össze saját helyzetüket. Allah ezzel az állapottal bünteti őket.

Ha az ember szenvedést okozott valakinek, a Pokolban Allah őneki fog szenvedést okozni. Láncra vert valakit? Egy muszlimot? Allah a Pokolban őt fogja láncra verni, méghozzá örökké. Aki nem vallásos, de nem is kegyetlen, annak más lesz a Pokol. Allah, azoknak a hitetleneknek, akik nem bántottak senkit, szürke, unalmas életet teremt a Pokolban. Aki ezen a világon bántotta az embereket, azt Allah is bántani fogja, akik láncra vertek másokat, azokat Allah is láncra veri, örökkön örökké.

Ez a világ nem valóság, a túlvilág a valóság. Mivel ez a hely a próbatételek helye, a Pokolnak és a Paradicsomnak a jegyeit is magán viseli. A hívő emberek használják az eszüket, és elengedik a Pokol tulajdonságait, így megtisztulnak tőlük. S mivel a Paradicsom tulajdonságait helyezik előtérbe az életükben, tökéletes emberi lényekként mutatkoznak meg.

Létezik egy kitalált hadísz, miszerint: „Ez a világ a muszlim számára pokol.” Már miért volna pokol? A hit fényével ez a világ olyanná válik, mint a Paradicsom.

Ez a világ nem a sírás, hanem a nevetés helye. Ez a világ nem a Pokol, hanem a Paradicsom helye. Mi azt akarjuk, hogy ez a világ is olyan legyen, mint a Paradicsom, és a túlvilág is. Aki ezen a világon a Poklot akarja, az a túlvilágon is a Pokolban ragad.

A hívő embert motiválja a küzdelem heve. Ha az ember szívében tehetetlenség, felületesség van, akkor kimerültté, közömbössé válik. Magába zárkózik, hiszen nem érdekli a vallás, nem érdekli az istenfélelem. Nem érdekli Isten szeretete. Nincs benne lelkes izgalom, ami tükröződjön az arcán.

Egy hívő, istenfélő emberen látszik, érződik, hogy szereti és féli Istent, mert kiül az arcára a lelkesedés. Nem tapasztalod ezt olyan embereknél, akik lelkileg össze vannak törve, belül meg vannak zuhanva, fejben meg vannak semmisülve. Ők ugyanis elveszítették a kapcsolatukat Allahhal, és ezért felületesek, felületességük folytán pedig elhagyta őket a lelkesedés.

Az istenfélelem, az Isten szeretete meggátolja, hogy az embernek értelmetlen legyen a tekintete. Ha valaki istenfélő, és bambán bámul bele a világba, arra nem létezik semmilyen magyarázat. Ha féli Istent, biztos, hogy a tekintete okos, éles és éber lesz.

A reinkarnációban hinni felettébb ésszerűtlen dolog. Mi történik, ha az ember egy macska bőrébe bújik? Ez semmilyen nézőpontból nem lehet tanító, fejlesztő jellegű. Semmi értelme nincsen az ember próbatétele szempontjából. Idő kell az embernek a fejlődéshez, az érettséghez? Erre bőven van lehetősége az élete során ezen a földön. A felkészüléséhez tíz nap is elegendő lenne, Allah mégis 70-80 évet ad neki. Ez rengeteg idő a tanulásra.

Nem létezik olyan, hogy reinkarnáció. Az ember csakis a túlvilágon támad föl, és vagy a Paradicsomba, vagy a Pokolba jut. Ezen kívül nincsen más, nincsen visszatérés ebbe a világba.

Allah megtiltotta a muszlimoknak a fájdalmat, a büntetést. Egy muszlim nem akarhat szenvedni. Másnak se okozzon szenvedést, de önmagát se gyötörje. Azt mondja a Mindenható Allah, hogy „Allah nem vétkezett ellenük, hanem ők vétkeztek saját maguk ellen.”

Más, ha az ember az istenfélelemtől sír és más, ha izgatottságában sír. Ha azonban valaki azon könnyezik, hogy „ez miért így történt?”, az már társítás.

A Pokol láttán jobban tudatára ébredünk, milyen értékes is az Édenkert. Ugyanígy, a képmutatók láttán, akik olyanok, mint a Pokol népe, jobban megértjük, milyen értékesek a muszlimok és a hit. Ők az összehasonlítási alap.

Egy muszlim nem gyilkol muszlimot. A gyilkos teszi ezt meg. Gyilkosságra uszítani, eszközévé válni, ez mind emberölésnek számít. Nehogy! Az IÁ muszlim közösség. Hibáik vannak, téves lépéseik, de muszlim fiatalokból áll. Lebombázni, megölni őket, akárki teszi is, gyilkosságnak számít. Allah pedig azt mondja, ezért „örökkévaló pokol” jár.

Allah, Gaffar (Elnéző) és Rahím (Irgalmas). Egy hívő ember, egy olyan ember, aki fél Allahtól, nem kerülhet a Pokolra. Aki féli Allahot, az amúgy is megteszi azt, amit a vallás megkíván. Nincsen második lehetőség. Őket hívőknek teremtette az Isten.

Ha az ember a hívők népéhez tartozik, akkor – Allah engedelmével – ne féljen. Allah, nem égeti meg a hívőket, nem égeti meg azt, aki eljutott oda, hogy feltegye magának a kérdést: „Én létezem, ki teremtett engem?”, és aki képes az istenfélelemre. Csak ennyit árulok el, ebből érteniük kell. Milyen teremtményekből áll a Pokol népe? Azt nem képesek felfogni. A Pokol népe halott.

A Mindenható Allah azt akarja, hogy a remény és a Tőle való félelem köztes állapotában éljünk. Azt mondja, ne mondjátok azt, hogy „az én tudatom tiszta, én nem kerülök a Pokolra”, hiszen Allah szót ejt olyan emberekről, akik hitetlenek, aztán muszlimok lesznek, aztán megint hitetlenek, aztán újra muszlimok. Vagyis Allah, képes elvenni az ember lelkét, majd visszaadni azt, aztán újra elvenni és megint visszaadni. Allah ilyen állapotba képes taszítani az embert, Isten őrizzen meg tőle. Nem helyes, ha túl magabiztosak vagyunk.

Ha az ember nem szereti Allahot, akkor nem mindegy, hogy a Paradicsomban van vagy sem? A hívő azért leli örömét az Édenkertben, mert szereti Allahot.

Allah azt tartja lényegesnek, hogy Őt szeressük. Az Ő célja nem az, hogy az Édenkertben az ételekben, italokban leljük tetszésünket. Számára az a legfontosabb, hogy Őt Magát imádjuk. A Paradicsom kertjeinek szépségei, a finom nedűk az Ő megnyilvánulásai, és Ő azt szeretné, ha eszerint viszonyulnánk hozzájuk. Nem engedi, hogy az áldásait csupán önmagukért szeressük. Amúgy sem lelnénk örömünket ebben.

Az Édenkertben nincsen türelem, nincsen bátorság, nincs is szükség bátorságra. Ott nem tudsz türelmes, bátor vagy elszánt lenni. Nincsen alázatos alávetettség. Nincsen tisztogatás, nincsen hűség. Csak szórakozás van, az Édenkert a kikapcsolódás helye. A hálaadás, mint istenszolgálat, természetesen létezik, hisz örömmel tölt el, amikor látod Allah megnyilvánulását.

A türelmet nem szabad a puszta elviselés szintjére alacsonyítani, különben nyomasztóvá válik. A türelem azt jelenti, hogy az ember aláveti magát Allah akaratának, és kiegyensúlyozott lelkiállapotban azt mondja: „ha Allah teremti, akkor jó van abban”. Nem szorong, nem gyötri magát, csak vár. Ha nem ekképpen tesz, akkor már csak elviseli a helyzetet, ami nehéz, Allah óvjon tőle.

Prófétánk (blv) megtiltotta, hogy gyászoljunk, ha valaki meghal. Nem szabad kibújni az Allahnak való engedelmesség alól és nem elfogadni azt, amit Allah tesz.

A muszlim bátor, nem illik hozzá, hogy magábaforduló, félénk legyen. Ami a sorsban van, az fog vele történni. Semmi sem változik attól, ha menekül a sorsa elől.

A jelenleg ismert, tipikus iszlám felfogásban az igénytelenséget helyezik előtérbe, mivel a színvonalasságot nem sikerül megvalósítaniuk. Egyfajta „egy falat étel meg egy köntös” életfilozófiát tesznek meg követendőnek.

Nagyon fontos, hogy megalakuljon egy a művészetekért és színvonalért felelős minisztérium. Ha nem tükröződik művészet, minőség egy készítményben, egy termékben, annak nincsen értéke. A művészetnek szüksége van ösztönzésre, és a színvonal erősítésére is szükség van.